Nem minden a gyermek kacaj... avagy óvodai tapasztalataim.

Twitteren ígértem meg már jó pár hónapja ezt a bejegyzést, amit sajnos a vizsgaidőszak miatt nem tudtam előbb megírni, de most, hogy végeztem a vizsgákkal (és az első évemmel), végre nekiállhattam ennek a bejegyzésnek (is). Leginkább, ahogy a címből is olvashatjátok, az óvodai élményeimről fogok nektek beszélni és azokról, amiket ott tapasztaltam. Mivel idestova lassan több, mint 5 éve szabadidőmben bébiszitterkedek, mondhatni egy-két dolgot tudok már a gyerekekről. Persze, van még mit tanulnom, de szerencsére van valamennyi tapasztalatom. Szerintem, amolyan storytime féle bejegyzés lesz.  Mindenesetre remélem, tetszeni fog nektek! 😊

Előljáróban szeretnék pár információt megosztani veletek, hogy azok is tisztában legyenek a dolgokkal, akik nem ismernek vagy követnek engem twitteren. Jelenleg óvodapedagógusként tanulok, és nemrég végeztem az első évemmel az egyetemen. 22 éves vagyok, 4-5 éve bébiszitterkedek szabadidőmben, édesanyukám szintén óvónő. Már korábban is rendszeresen jártam be anyuhoz az oviba, hogy besegítsek neki, így nem volt kérdéses milyen szakra megyek tovább.

Második félévben négy napos gyakorlatot kellett eltöltenünk az általunk választott óvodában (levelezőn vagyok, így én döntöm el, melyik oviba szeretnék menni). Terveznünk kellett különböző játékokat, mozgásos tevékenységeket és gondozási tervezetet is írnunk kellett. Ezeket később portfólióban kellett rögzítenünk. A lényeg annyi, hogy a négy nap alatt sok mindent megtapasztaltam. Nem mondom, hogy fárasztó volt, de igen. Annak ellenére, hogy anyunak köszönhetően tudom mivel jár az óvónőség, ismerem az árnyoldalait, elfáradtam rendesen abban a pár napban. Érdekes volt folyamatosan részt venni egy óvodai életben, ugyanis eddig csak 1-2 napokra ugrottam be az oviba, szóval ez most sokkal másabb volt. 

Előző félévben ugyanebben a csoportban hospitáltam, így a gyerekek nagyrésze már ismert engem, sokan nagyon örültek nekem, hiszen jó kapcsolatot alakítottam ki velük korábban. A négy nap alatt új barátokat is szereztem, sokszor leginkább a kiscsoportosokkal voltam, ismerkedtem velük, mert voltak, akik újonnan érkeztek a tél folyamán. Jó emberismerőnek tartom magamat, így mondhatni a négy nap alatt kitudtam ismerni a gyermekeket. Tudtam melyik gyerekre hogyan kell rászólni, ha éppen nem úgy viselkedett, ahogy kellett volna, tudtam melyik gyerek milyen játékkal szeret játszani, stb. Talán a fiúkkal jöttem ki a legjobban, de ugyanakkor a lányokkal is nagyon jó kapcsolatot alakítottam ki.

A fiúkkal annak ellenére, hogy jól kijöttem és a mentor óvónőm rám bízta őket, gyakran kellett rájuk szólnom, mert éppen nem úgy viselkedtek. Mivel ők már nagycsoportosok voltak, nem igazán szerettek volna rám se hallgatni mindig, így határozottnak kellett velük szemben lennem. Először nyugodt hangon szóltam rájuk, amikor pedig az sem vált be, határozottan szóltam nekik ismételten. Az viszont használt. 

Na igen, a határozottság. Nekem ez volt a legfőbb bajom.. – a mai napig ez a legfőbb problémám.

DACKORSZAK ÉS HATÁROZOTTSÁG

Mielőtt ebbe jobban belemennék, itt is szeretném megemlíteni, hogy alapjáraton én egy nagyon türelmes ember vagyok, főleg gyerekekkel szemben van hatalmas türelmem, mert tudom milyenek. Akinek nincsen türelme a gyermekekhez, az ne is menjen el pedagógusnak. Viszont, nem vagyok határozott, s nekem ez a legfőbb problémám óvónőként. Egész egyszerűen nem tudok határozott lenni a gyerekekkel szemben, mert végig az van bennem, hogy úristen, felemelem a hangomat másnak a gyerekére?! Ráadásul, attól is félek, hogy ha rászólok határozottan a gyerekre, akkor meg fog engem utálni. Pedig ez hülyeség, anya is mindig mondja nekem, hogy muszáj határozottnak lenni a gyerekkel szemben, ha rosszalkodik, vagy olyat csinál, amit nem szabad.

Egyébként, azóta ezt a határozottságot sikerült gyakorolnom, amikor egy dackorszakos kisgyerekre vigyáztam, vele szemben pedig határozottnak kellett lennem. Tesztelgetett, próbálta nálam kideríteni meddig mehet el, így rákellett szólnom, vagy később még úgy se fog rám hallgatni, s nem fogja megadni a tisztelet. Mert a gyerekek nem hülyék. Tudják, érzik azt, ha egy óvónő bizonytalan velük szemben, nem határozott, s így még inkább nem fognak rá hallgatni és kihasználják őt. Persze, először nem kell felemelned a hangodat a gyerekkel szemben, lehet halkan, nyugodtan, de határozottan is rászólni. Én is így csináltam. Először nyugodt, de határozott hangon szóltam rá, aztán mikor másodszorra se vált be, akkor következett a hang felemelése, amihez hozzáraktam a "XY szóltam kétszer, utoljára szólok". Általában ez beválik, de azt is figyelembe kell venni, hogy ez nem minden gyereknél működik. Olyankor, odahívtam magamhoz és mondtam neki, hogy "Háromszor/Kétszer szóltam rád, többször nem fogok". S, ezt mind komoly és határozott hangsúllyal. Nem szabad megremegni a bizonytalanságodnak, mert azt látják, s nem fognak komolyan venni. Csakis a legvégső esetben szabad őket leültetni "gondolkodóba"!

A dackorszakot mondják a világ legrosszabb dolgának a kisgyermekeknél, amivel valahol egyet kell értenem. Tény és való, nagyon nehéz kezelni egy dackorszakos gyereket, de az nagyon fontos, hogy nem szabad engedni az akaratának, még akkor sem, ha a bolt közepén nekiáll hisztizni. Nem szabad engedni neki, hogy "jó, oké, megveszem a csokoládét", mert akkor tudni fogja, ha hisztizni kezd, akkor megkapja azt, amit akar. Következetesnek kell lenni és türelmesnek. 

Én egyébként, amikor a gyermek azt mondja, hogy "akarom", akkor azt szoktam neki válaszolni, hogy "olyan szót nem ismerek, csak olyat, hogy szeretnék". Általában ilyenkor ugyanazt a kérést megismétlik a "szeretnék" szóval, olyankor pedig csak annyit válaszolok (kéréstől is függ), hogy "meglátjuk/lehet róla szó". 

Egyszer jártam úgy, hogy lekellett fektetnem alváshoz a gyerkőcöt (4 éves, dackorszakos), de egész egyszerűen nem akart aludni. Fel-alá rohangált a lakásban, kinevetett, visítozott, játékaival kezdett el játszani. Mondhatni a kétségbeesés határán voltam, hogy még egy 4 éves gyerekkel se tudok bánni, akkor hogy szeretnék több, mint 20 gyerekkel bánni? Határozottnak kellett vele lennem, mert a kérleléssel már semmire nem mentem, számolás se segített már, így egész egyszerűen határozottan felemeltem a hangomat, hogy most azonnal menjen az ágyba. Sose emeltem vele szemben fel a hangomat, az volt a legelső alkalom. Meglepődtem, ő is meglepődött. Egy hang nélkül befeküdt az ágyba, én pedig leültem mellé és a kézfejét simiztem (ő csak úgy tud elaludni, ha simizik a karját vagy kézfejét, egyfajta megnyugvás ez neki), egészen addig, amíg el nem aludt. Utána felkeltem, lementem az emeletről, s elkezdtem sírni a lépcsőn lefelé menet. Fogalmam sincs, miért sírtam. Talán, a frusztrációm jött ki, hogy nem hallgatott rám, de az is lehet, hogy azért sírtam, mert felkellett emelnem vele szemben a hangomat.

Az eset óta egyszer sem próbált meg tesztelni pedig többször is vigyáztam rá, néha ugyan rá kell szólnom határozottan, vagy számolnom kell, de hallgat rám. Tudja, hogy, ha kell, én is határozott tudok lenni. És boldogan mondhatom el, hogy azóta többször is altattam már el, s egyszer sem volt gond, nem fordult elő többet az eset. Viszont, én tudom, hogy attól még határozottság terén van még hova fejlődnöm. De, az is sokat ér, ha türelmes vagy a gyerekkel szemben. 

Szerencsémre, jól kijövök a gyerekekkel, nagyon sokan szeretnek, ami iszonyatosan jól esik, számomra egy gyermek őszinte ölelésénél nincs is jobb. Arra pedig egyszerűen nincsenek szavak, amikor belépsz a csoportszobába és vagy tíz gyerek rohan feléd, hogy megöleljen. Az ő szeretetük őszinte és feltétlen. Igen, nem minden gyermek kacaj, de semmi pénzért nem mondanék le az óvodapedagógusi pályáról.